One • Memories

Sziasztok!

Gondolom mindenkinek elege van már a One Direction-ről szóló történetekből. 

Ez viszont, nem az lesz. Igaz, hogy Ők lesznek a szereplők, de kicsit másképpen. A megszokott arcok, karakterek, más névvel, és történettel. 

Nem vagyok híve a kommenthatárnak, de azért örülnék egy-két szónak.

Darcy

•

Lena 

16 év eléggé hosszú időnek számít, ha barátságról van szó, ugye? Nos, szerintem igen. Néha olyan, mintha jobban ismerne Ő engem, mint én saját magamat. Sokak szerint nem létezik fiú-lány barátság anélkül, hogy valaki többet érezzen.Azt hiszem, hogy mi ezt megcáfoltuk. Amióta csak az eszemet tudom barátok vagyunk. Olyan, mintha a bátyám lenne. Az ember pedig nem igazán szokott belezúgni a saját bátyjába. Igazam van? Bár, nem fogok hazudni. Volt, hogy úgy éreztem, több ez, mint szimpla barátság. De nem tartottam magamban. Elmondtam Neki, és együtt oldottuk meg, anélkül hogy sérült volna a sok éves barátság. Akkor volt 14 éve, hogy oda jött hozzám, és már akkor, 4 éves fejjel tudtam, hogy Benne megbízhatok. Pontosan emlékszem mindenre. Minden mozdultra, minden szóra, minden ölelésre.
- Lena, velem vagy még ugye? - húzta el a kezét a szemeim előtt mosolyogva Nate. Vigyorogva felé fordultam. - Mire készülsz? - fél szemöldökét felhúzta, és kisfiús mosoly ült ki az arcára. 
- Semmi különösre... - ráztam meg a fejemet, amolyan "én nem készülök semmire' stílusban. 
- Emlékszel még arra, amikor először találkoztunk? - tettem fel neki a kérdést, ami most a fejemben keringet. Komoly ábrázatot vett fel, és szólásra nyitotta száját.
- Mit képzelsz Te rólam? Még szép, hogy emlékszek. - nevetett fel. - Te emlékszel? Végül is eléggé aprócska voltál. Bár, alig vagy most is nagyobb. - a mondata végére nevetésben tört kis, én pedig csak ütögetni kezdtem a vállát jelezve, hogy ez igazán nem szép dolog. Igaz ugyan, hogy eléggé kis termetű vagyok, de azért ezt nem kéne hangoztatni. Ráadásul igenis nőttem! Hisz' csak 4 éves voltam akkor, fura lenne, ha akkor álltam volna meg a növésben, nem? 
- Most komolyan! Ne röhögj már, hallod. Nem vagy vicces. Nem tehetek róla, hogy pici vagyok. Amúgy meg, emlékszek. De többé nem szólok hozzád Nathan James Lockwood. - elfordultam, törökülésbe ültem, karomat a mellkasom  összefontam, és a tervem az volt, hogy most komolyan nem fogok hozzá szólni. Persze, mindezt csak viccből. Amúgy sem vagyok haragtartó, hát ha még nem is haragszom igazán. Rá amúgy sem tudnék. Arra képtelen lennék, bármit is tesz,vagy mond. 
- Ne csináld már! Most komolyan duzzogni akarsz? Mert ha igen, akkor akár el is mehetek.. - a hangján hallottam, hogy természetesen mint mindig, most is vigyorog, mint a tejbe tök.
- Uh.. győztél. Szóval, emlékszel? - fordultam ismét felé, és kíváncsian bámultam mogyoróbarna szemeibe.
- Mármint emlékszek-e a kislányra, aki megállt az óvoda ajtajában, és nem akarta elengedni az anyukája kezét? Igen, emlékszek. - mosolyodott el kedvesen. Nem szóltam egy szót sem, mert láttam rajta, hogy még nem fejezte be a mondandóját. - Én voltam az egyetlen, akinek feltűnt, hogy az óvónő győzköd egy kicsi lányt az ajtóban. Odamentem, megfogtam a kezedet, és onnantól fogva el sem engedted a kezemet, és mindenhova velem jöttél. Délután pedig majdnem sírva fakadtál amiért el kellett válnunk. - végig mosolyogva mesélt, miközben a kanapét bámulta csillogó szemekkel. Tény és való, hogy ragaszkodó voltam, és félénk. De Ő azonnal belopta magát a szívembe, és úgy éreztem, mellette biztonságban vagyok, nem kell félnem senkitől, mert megvéd. Anyának persze otthon fél órán keresztül azt kellett magyaráznia nekem, hogy holnap újból láthatom Nathan-t. Nos, nem igazán akartam megérteni, én mindenképpen Nate-et akartam. Másnap pedig legalább 10 percig ölelgettem Őt, tekintve, hogy nem találkoztunk csak egy éjszaka múlva. Anya szerint ők, Mrs. Lockwood-dal csak mosolyogva néztek hol minket, hol pedig egymást. Mára pedig - hála nekünk - amikor csak tudnak szerveznek közös programot, és együtt töltenek egy kis időt. Nate - és szerintem is - főként minket beszélnek ki ilyenkor. A fejükbe vették, hogy egyszer úgy is össze fogunk házasodni, és együtt fogunk élni boldogan, míg meg nem halunk. Mit ne mondjak, eléggé érdekes elképzelésük van a jövőnkről. 
- Emlékszel, amikor 7 évesen először láttál havat? - hallottam meg Nate hangját, mire felnevettem. Igen csak érdekes volt az a nap.
- Nem tehettem róla, hogy addig csak a TV-ben láttam havat. Hisz' ez London. - még mindig nevettem, és most már Ő is velem nevetett. 
- De ugye most már nem félsz tőle, és ha meglátod nem kezdesz sikítozni, ugye? - nem néztem Rá, helyette a zoknimat kezdtem piszkálni. 
- Most már nem.. - kuncogtam, mire egy kezet éreztem az állam alatt. Felemelte a fejemet, és az ablak felé fordította. A látvány hatására elmosolyodtam, egy pillanatig a vigyorgó Nate-re néztem, majd tekintetemet ismét a kinti világra szegeztem. Havazott...